Amire általában senki sem tudja a választ: mi kerül az asztalra?

Emlékeink között keresgélve, talán még felsejlik egy-egy kép gyermekkorunkból, amikor nagymamánk valódi gyümölcsből otthon főzte a lekvárt, édesanyánk pedig a ház körül természetes takarmányon nevelt baromfi húsából készítette a vasárnapi ebédet. A tejet úgy ihattuk, ahogy a természet kínálta nekünk; melegen, habosan, a tehénből frissen kifejve.
Akkor még nem vontak ki belőle minden hasznos anyagot, hogy aztán a gyenge, vízszerű folyadékot mindenféle adalékanyaggal felturbózva tejként láthassuk viszont az üzletek polcain. Vásárlás közben meg csak kapkodjuk a fejünket, olvasgatjuk a terméken feltüntetett „a gyártás során felhasznált anyagok” listáját. Erről Besenyő Pista bácsi jut eszembe a lisztjavító szerrel… hát nooormális? Miért kell a lisztet megjavítani? Elromlott a liszt? És miért kell a tejet gyártani, mikor azt már megtette a tehén?
No, de visszatérve eredeti gondolatmenetemhez meg kell, hogy állapítsam azt, – amit persze rajtam kívül már nagyon sokan megtettek- hogy a mai magyar kereskedelmi forgalomban nem nagyon találni olyan élelmiszert, ami ne tartalmazna egy sor, az emberi szervezetre kifejezetten ártalmas, hozzáadott anyagot. Ha pedig nem a gyártás során került bele, akkor megtették azt már jóval korábban, mondjuk az állatok táplálása, vagy a növénytermesztés folyamán.
Nagyon kevés olyan termékkel találkozhatunk, amire tiszta lelkiismerettel rá lehet tenni a „Bio” emblémát, ezeknek pedig általában csak annyi a bajuk, hogy átlagember és átlagcsalád számára szinte megfizethetetlenek.
Így aztán marad az a megoldás, hogy a sok rossz közül igyekszünk a lehetőségeink függvényében a legkevésbé ártalmasat választani, és reménykedve várni egy jobb jövőt, ahol az ember többet jelent majd egyszerű fogyasztónál.