Selfskills
Mindenkit érhet csalódás, mindenki lehet áldozat. Szinte mindenki mást kárhoztat saját boldogtalanságáért. Az áldozat archetípusa mélyen belerögződött az emberiség kollektív tudatába. A lelkükből feltörő negatív energiát addig-addig duzzasztják, erősítik, amíg a lélek már nem bírja tovább a terhelést, ad belőle a szívnek, az idegeknek, s talán utat enged a rákos sejtek szaporodásának is. Magyarul akár bele is halhat abba, hogy képtelen túllépni, képtelen megbocsátani.
Colin C. Tipping megbocsátás-kutatónak tartja magát, hiszen pszichológusként tíz évig foglalkozott ezzel a témával, és rájött, hogy nem elég megbocsátani, mert azzal az áldozat-szerep nem sokban változik.
Kezdi például azzal, hogy az átlagember által megbocsátásnak elkönyvelt gesztusok jelentős részét „álmegbocsátásnak” nevezi. Vagyis a szavak önmagukban nem pótolják a lélek felszabadulását. A kötelességérzetből mondott „nem haragszom” hiteltelen. Akárcsak az a gesztus, amit úgy gyakorol valaki, hogy közben szentül hiszi: neki van igaza, csak meg kellett adnia magát.
Meg kell szabadulni a múlttól
A „bocsánat adományozása” isteni feladat, a megbocsátás azonban egyáltalán nem hasonlít rá. És Tipping a mentségkeresést sem tartja spirituálisan őszinte, felszabadító megbocsátásnak. Ha valaki a szüleit így mentegeti: „Apám bántalmazott engem, mert őt is bántalmazták a saját szülei. A legjobb belátása szerint tette, amit tett” – ezzel csak elcsitítja saját lázadását. A megbocsátás lényeges eleme ugyanis, hogy meg kell szabadulni a múlttól.
Azt, hogy mit érdemes megbocsátani és mit nem, mindenkinek magának kell eldöntenie. És mindenki másképp dönt. Hogy kit mi befolyásol a döntéskor? Természetesen az, hogy a döntéshozónak addig pillanatban éppen mi a jó. Annak, aki rájön, hogy társa félrelép, mérlegelnie kell, hogy megéri-e, ha fátylat borít a történtekre. Van, aki úgy érzi: igen. Ő az, aki mentséget keres a társa számára, „megideologizálja”, hogy miért tette, és igyekszik a történteket elfelejteni, próbálja begyógyítani a sebeket.
Hiába a megbocsátás, ha oda a bizalom
Viszont van olyan is, aki megbocsát ugyan, de elveszti a bizalmát, és ez a kapcsolat végét jelentheti. Tehát hiába a megbocsátás – mégis jön a válás. És sokszor a hivatalos válás után a sok apróbb-nagyobb bosszú. A bosszúálló nem veszi észre, hogy a másik életének megkeserítésével valójában a saját sorsát is gúzsba köti. Saját indulatainak rabja. A negatív energiákat nem tudja feloldani, elengedni, azok tovább rombolják a lelkét, később a testét is.
A pszichológusok által elfojtásnak, illetve kivetítésnek nevezett viselkedés „ego-védelmező ikermechanizmus”, együttműködve nagy pusztítást visz véghez az érintettek kapcsolatában és az életében. Az elfojtás sok esetben olyan tökéletesen működik, hogy semmiféle emléke nem marad meg – az éber tudatban. De a tudatalattiban keményen dolgozik.
Az elfojtott indulat valójában olyan, mint ha valaki egy tűzhányó tetején ülne. Sosem tudhatja, mikor fog mikor tör a felszínre a mélyben fortyogó láva, mikor pusztítja el a környezetét. Ez magyarázza, hogy miért van szükség egy bűnbak kiszemelésére, akire ki tudja vetíteni az összes szégyenét, elrejtett hibáját, rossz érzését. Jó volna tudatosítani mindenkiben, aki másokat vádol, szid, mást okol saját kellemetlen helyzetéért, hogy igazából saját lénye megtagadott érzéseit zúdítja a másikra. Mindazt, amit megtagadott önmagában.
„Amit a másikban támadunk és elítélünk, valójában azonos azzal, amit önmagunkban kárhoztatunk” – állítja Tipping, és hozzáteszi: ez átmenetileg megnyugvást hozhat, hiszen – időlegesen – megszabadul a negatív érzésről.
Noha az elfojtás és kivetítés az időleges biztonsági szelep funkcióját tölti be, a végtelenségig fenntartja a félelem-támadás és védekezés-támadás körforgását. Mindenki, akivel találkozunk, felkínálja a választás lehetőségét a kivetítés és megbocsátás, illetve az egyesülés és az elkülönülés között. Azonban minél bensőségesebb viszonyba kerül egymással két ember, annál nagyobb az esélye, hogy a „sebezhető pontjaikat is feltárják”.
forrás: astronet.hu
